Először a tengerben

Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ha a tenger mellett laknék, ne menjek úszni minden nap, vagy legalább minden héten többször - de valahogy elszaladt az idő, a hetek és a hónapok, és azt vettük észre, hogy legalább 8 hónapja nem láttuk azt a bizonyos fehér homokot. (Persze a búvárkodás most nem számÍt, az teljesen másféle program!:-) )

A kiszemelt helyszÍn, egyben az egyik kedvencünk: Isla JardÍn del Mar (http://www.youtube.com/watch?v=wT-DMdJBQfE), az ún. Gumasa beach egyik leghosszabb fehér parttal büszkélkedő strandja.

Mióta el akartunk már menni!! - megmutatni Malunak a vizet, kicsit pancsolni és a szó legklasszikusabb értelmében "strandolni" egyet! Mindig halogattuk, hogy majd a jövő héten, meg hogy most esni fog... de tegnap végre elszántuk magunkat és elindultunk. Nem is értettük utólag, mit kellett ezen ennyit rágódnunk. Gyönyörű volt minden, a vÍz, a napfény és persze Malu, aki az első vizes meglepetés után (kicsit hűvösebb volt, mint amit a kis kádjában megszokott) már úgy tűnt, egészen élvezi is a tengert!! :-))

Glan térsége, Gumasa beach, Isla JardÍn del Mar

Érkezés - a háttérben valaki már nagyon a vÍzben van :-)

"Mi van azzal a bottal? Eldobja valaki?"

Az ezerszer ismétlődő jelenet :-)

"Na, készen állunk?"

Bátor Tengeri Sünök

Kismackó a vÍzben!!:-)

Az első pár percben volt egy kis tiltakozás, pedig nekünk hihetetlenül melegnek tűnt a vÍz - hát a Malunak nem annyira, de lehet, hogy csak nagyon fel volt hevülve ő is. Azután amikor játszani kezdtünk, már kicsit pacsált, és időről-időre belefeledkezett a végtelen csillogás bámulásába. Azt hiszem, nagyon bele fog ebbe jönni.

Íme még néhány közös fotó:

Maki megunhatatlanul úszkált az eldobott botjai után, régen volt a vÍzben ő is, ezen a parton pedig még soha (még nem kaptunk eddig engedélyt itt a kutyázásra). Fáradhatatlan volt, láthatóan csodajól érezte magát, és rendkÍvül jól viselkedett - ezzel biztosÍtotta magának, hogy legközelebb is szÍvesen látott vendég lesz :-)

Otthon érezte magát rendesen...

"Mi lesz mááár?? Jöttök vagy nem?"

Iszonyú meleg volt, Malut csak 5-10 percre mertük kivinni a napra, kb. ezres fényvédős krémmel, de még a Makit is be kellett parancsolni az árnyékba egy idő után. 

A parton játszható babás játékok közül megemlÍteném a legnépszerűbbeket: homoktúrás és -evés, szárazlevélpiszkálás, botocskával csapkodás és felfújható labda eldobálása. Egy szó mint száz, még ma is találtam a gyerekruhákban homokot. És ez még csak a kezdet, nem??!

Folyt.köv. nemsokára, mert úgy érzem, ez a babás fürdőzés menni fog! Talán már kapnia kéne egy búvárszemüveget karácsonyra?? :-)

Szökés a babaszobából

Malu igencsak felpörgött az elmúlt 1-2 hétben, konkrétan egyik napról a másikra elkezdett mászni. Pár napja már szó szerint szökik is, amint nyitva van a szobaajtaja vagy a fürdőszoba, néhány boldog kurjantás után már csattog is a kis tenyerével a kinézett célpont felé. Már kisebb akadályokon is átküzdi magát, pl. párnán, küszöbön vagy a lábunkon :-) Állandóan résen vagyunk, nagyon rajta kell tartani a szemünket!!

Habtapi vandalizálása 1.

Habtapi vandalizálása 2.

A függöny leszaggatása előtti utolsó pillanat - még hátrapillant, hogy ellenőrizze, látjuk-e

Az alagút már meg sem kottyan :-)

Útközben egy kis kanálrágás...

Apára mászás

Fényjátékok

Dobálós huncutkodás

Szökés a folyosóra - gyorsan el kell kapni!!

Megvan az új pancsolómedence :-)

Lassan már felfelé is nézelődik...ajjaj mi lesz itt :-)

Az éjjeli fény felfedezése

Éjszakai merülés - a csend birodalma

Nem azért vállalkoztunk éjszakai merülésre, mert annyira bátrak lennénk, csakis azért, mert egy egészen kicsivel jobban vonzott bennünket a kaland, mint amennyire be voltunk csinálva tőle. De NAGYON be voltunk. 

Hogy megbántuk-e?? Már alig várjuk a következőt :-)

Először is azt kell tudni az éjszakai merülésről, hogy ez "kalandmerülésnek" számÍt, kvázi egyfajta továbbképzés is alapfokú búvárok számára. Nem árt, ha előtte átbeszéljük a vÍz alatti navigáció alapjait és kipróbálgatjuk a világÍtóeszközöket, illetve megegyezünk azokban a kéz- és egyéb jelzési módokban, melyeket ebben az esetben is biztonsággal tudunk használni - de más, különleges előképzettség nem kell hozzá.

A mélybe vezető út :-)

De miért is jó ez (nekünk)? Mi is sokszor feltettük a kérdést, higgyétek el. Az a tény, hogy az ember éjjel beússzon a töksötét tengerbe, amely fekete olajként nyaldossa azt a pár utolsó vaslépcsőt, ami még a "mi világunkhoz" tartozik, ráadásul alámerüljön ebbe a végtelenül misztikus és néma világba - elsőre nem a legfelemelőbb gondolatok, még akkor sem, ha minden idegszálunkat összerendezve kizárunk minden, eddig valaha látott cápás, óriáspolipos, tengeri kÍgyós, szörnyes és vÍzihullás moziélményt. 
Nos, még ezek után is marad valami. Egy kis borzongás az ismeretlentől, a félelem hogy nehogy egyedül maradjunk a sötétben, és az a furcsa érzés, hogy ki tudja milyen szempárok figyelnek majd a búvárlámpánk által bevilágÍtott (és be nem világÍtott) sziklahasadékokból. Ja, és persze a természetes vizekben elmaradhatatlan "hozzám ne érjen / nekem ne jöjjön valami" gondolat örök motoszkálása is ott van, azt hiszem közületek is sokan ismerik ezt - hát annyit elmondhatok, hogy ez az érzés az éjszakai tengert látva sem jobb. Sőt.

Vidám készülődés - és az a bizonyos zabszem

"Tényleg azt akarod mondani, hogy erre a kis vacakra leszek utalva ott lent?"

 

Néhány fotó a beöltözésről:

Minden kész, most már eléggé biztos, hogy megyünk! :-)

Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a saját szememmel láttam, hogy a lámpáink fényereje egyáltalán nem is csekély, és viszonylag jól be tudjuk világÍtani a magunk körüli/előtti teret. Sőt, ahogy beleereszkedtünk a vÍzbe - ami nyugodt és mozdulatlan volt -, szinte kellemesnek éreztem a sötétséget, és valamilyen végtelenül békés érzés szállt meg. Attól kezdve csupán kÍváncsi voltam és izgultam, de a félelem elszállt.

Még azok a gyerekkori élményeim is eszembe jutottak, amikor valami ismerős ismerőse jóvoltából este zárás után is bent maradhattam a strandon, és egyik kivilágÍtott medencéből a másikba rohangáltam a sötétben (voltam vagy tÍzéves), és hogy mennyire élveztem akkor is - amit most is felismertem -, hogy a sötétség és a vÍz hangjai, hullámzása mennyire tökéletes nyugalmat tudnak kelteni bennem. 
Alámerültünk.

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, érdekes módon mind jobban és otthonosabban éreztem magam, már nem is bántam a sötétséget. A lámpáink biztonságot adó fénye hol egymáshoz közelebb, hol távolabb pásztázta a mélybe omló sziklafalat, ahogy haladtunk. Gyönyörű volt minden. Ilyenkor is rengeteg a szÍn. Bár a nappali tarkabarka halacskák nagyrésze ilyenkor nem látható, helyettük vannak mindenféle más lények - kicsit furcsábbak, kicsit szörnyesebbek, kicsit még különlegesebbek. Láttunk gyönyörű kis rákokat, érintésre zöldesen világÍtó növényeket, csillogó planktonfelhőket, barátságtalan sziklahalakat, murénákat és még sok másféle teremtményt, ki tudja mik is voltak pontosan.
(Sajnos saját fényképek most nem készültek, ezért a biztosan beazonosÍtott fajok közül kikerestem pár képet a netről.)

Porcelánrákocska

Egy dÍszes tűzhal-fajta (oscillated lionfish)

Purple sea plume (nem tudom lefordÍtani, de világÍt!! gyönyörű:-) )

Sea pen (tengeri "toll") - hatalmas mezőket láttunk ezekből

Sziklahal (Scorpionfish) - veszélyes, harapós jószágok, nem kell piszkálni őket és kész

Óriáskagyló (fluted giant clam), érintésre zárul, de nyitott állapotban látszik a szépséges belső része

Egy szó mint száz, hihetetlen élmény volt. Egyáltalán nem történt semmi ijesztő, váratlan vagy veszélyes - minden nyugodt, mélyen békés és varázslatos volt, szinte pihentető. A tájékozódás nem jelentett gondot, és egymást is mindig szem előtt tartottuk. Több irányba is elkószáltunk a Fal mentén, különböző mélységekben nézelődtünk, nem volt semmi kapkodás vagy semmi sietség. Nagyjából 50 percet töltöttünk el lent, de most (is) hihetetlen hamar eltelt ez az idő. Ahogy felbukkantunk újra a már ismerős lépcsőknél, olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Ha becsukom a szemem és elcsendesÍtem magam, most is érzem ezt a nyugalmat. Csodálatos volt.
Csak hálát tudok adni ezekért az élményekért.

Tájfun!! ...és ami mögötte van

Akkor most hogy is volt ez a tájfun? Mi is ez egyáltalán? Hogy lehet, hogy mÍg a HÍradóban rémes képeket és egymás mellé fektetett fekete zsákok százait mutogatják, addig pár száz kilométerrel odébb szinte semmi nem történt? Mit lehet ilyenkor csinálni? Mit tegyek, ha otthon a tévé előtt ülve úgy érzem, muszáj segÍtenem valahogy?

Ezekre a kérdésekre kiutazásunk előtt én sem tudtam a válaszokat, sőt, el sem tudtam képzelni azt a (másik?) világot, ahol ilyenek történnek, csak belefeledkeztem a kissé misztikus "tájfun" elnevezésbe és szörnyülködtem a látottakon, ha ilyen - vagy egyéb katasztrófa - történt. 

Gondoltam, Írok nektek kicsit arról, hogy milyennek láttuk ezt mi innen kintről, kicsit közelebbről.

Mielőtt azonban belevágnék: ezúton is köszönjük mindenkinek, aki telefonált, Írt egy-egy sort, egyéb úton-módon érdeklődött a hogylétünk felől, vagy csak gondolt ránk - nagyon jólesett nekünk, hogy ennyien felvettétek velünk a kapcsolatot, és nagyon nagy szerencse, hogy mindenkit megnyugtathattunk, mert itt nálunk General Santosban tényleg szinte semmi nem történt, azon kÍvül, hogy kaptunk egy hatalmas esőt.

De mi is a tájfun, az olyan, mint a hurrikán?

Lényegében testvérek, mindkettő trópusi ciklon. A hurrikánok az Atlanti-óceán nyugati részéről és a Karib-tengerről startolnak, végigpusztítva a Karib-tengeri szigeteket, Közép-Amerikát és Egyesült Államok déli, délkeleti partvidékét. A tájfunok a Csendes-óceán „gyermekei”. Megjelenésük időpontjában és gyakoriságában is különböznek egymástól.

A meteorológia egyébként mindkettőt trópusi ciklonként definiálja, hiszen tudományos szempontból nincs közöttük különbség. Csak olyan trópusi óceánok felett jönnek létre, ahol a vízhőmérséklet legalább 26,5°C.

Az egész Földön éves átlagban ötven trópusi ciklon keletkezik.

A karibi viharistenről elnevezett hurrikánok az északi félgömbön egy átlagos esztendőben hétszer jelennek meg, főleg május és szeptember között. A tájfun, amely a „nagy szelet” jelentő „tai-fun” kínai elnevezésből származik, évente átlag hússzor pusztít. A legveszélyesebb időszakuk augusztus és szeptember.

(forrás: http://www.bebte.hu/geologiai_turak/tajfunok.htm)

A tájfun tehát egy hatalmas és hihetetlen erővel rendelkező vihar, és a tenger felől érkezik. Ennek azonban nincs közvetlen köze a földrengéshez vagy a cunamihoz, legtöbbször tehát nem kell 20-30 méteres hullámokat elképzelni, melyek lecsapnak a part menti településekre - erről nincs szó. Az ilyenkor előforduló áradásokat és a belső területek vÍzzel való telÍtettségét a rövid idő alatt lezúduló nagymennyiségű csapadék okozza. 

A Fülöp-szigetek északi és középső része az ún. tájfun-övön fekszik, ezért igen gyakoriak itt az ilyen viharok. Az ország déli részét, köztük Mindanao szigetét csak néhány "eltévedt" tájfun sújtja általában, mivel ez a környék már kÍvül esik az emlÍtett övezeten . És hát ezért vagyunk mi biztonságban. Tapasztaltunk már ugyan ilyesmit itt is -idén 3 ilyen komoly vihar volt itt, ebből talán 1 volt a hÍrekben otthon is - de általában itt rendben mennek a dolgok. General Santost még pluszban hegyek is védik szinte körben, egyedül a déli-délnyugati oldala nyitott a tenger felé.

Mielőtt rátérnék a lényegre, pár mondat az általános időjárásról,  személyes tapasztalat alapján:

Amikor megérkeztem először ide, a szigetekre, pontosabban Manilába, a gép ablakából, majd a terminál üvegfalán keresztül figyeltem a szikrázó napsütést és a csodálatos kék eget az apró pamacsfelhőkkel (és úgy éreztem, hogy itt van a legjobb idő a világon) ... egészen addig, amÍg ki nem tárult előttem a fotocellás ajtó, és rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok levegőt venni! Ahogy megcsapott a forróság és a pára, úgy éreztem magam, mint amikor a szaunában már visszaszámolod az utolsó másodperceket, hogy már mindjárt kimész, "csak még egy kicsit... majd mindjárt kimegy úgyis valaki más, majd vele együtt, ne kelljen annyiszor kinyitni az ajtót...de basszus már tényleg nem bÍrom..."  Hát ilyen volt. Aztán szépen lassan hozzászoktunk, meg az esőkhöz is, amikhez egyetlen korábbi eső-élményem sem fogható.

Amikor a trópusokon esik, az konkrétan a dézsából öntős szituáció, csak még nagyobb a dézsa és soha nem akar kifogyni. Otthon Magyarországon soha nem tapasztaltam még olyan esőt, mint amilyen itt mindennapos tud lenni az adott időszakban (esős évszak júniustól decemberig). Nagyon-nagyon hamar bokáig, térdig ér a vÍz, főleg azokon a helyeken, ahol nem tud elfolyni, mert vagy egyáltalán nincs csatornázás, vagy a csatornák tele vannak szeméttel (Manilában ebből vannak a legnagyobb gondok esőzéskor). Szóval itt minden kicsit intenzÍvebb, mint amihez eddig hozzászoktunk.

Na de nézzük, hogyan is haladt keresztül az országon a mostani tájfun, mely a Haiyan (egy tengeri viharmadár-alfaj mandarin nyelvű elnevezése - Wikipédia!), a helyiek között Yolanda névre hallgat. 

Jól látható, hogy az országtól Keletre, a tengeren keletkező trópusi vihar hogyan söpört át a szigetek középső részén. A fenti szÍnskála alapján a szélerősség alakulását is beazonosÍthatjuk (a kéktől a rózsaszÍn irányába nő).

De következzenek a tények, hogy mi is történt.

A Haiyan 5-ös kategóriás szuper tájfunnak számÍt, mely az 1979-es Tip tájfun után a második legerősebb vihar volt itt. A Mikronézia térségében keletkezett vihar november 5-én erősödött tájfunná, november 6-án este, illetve 7-én hajnalban érte el Palau szigeteit (310 km-es széllökésekkel), és november 8-án a reggeli órákban (helyi idő szerint) érkezett meg a Fülöp-szigetekre. Legerősebb széllökéseit 380 km/h-nak mérték (!).

Mielőtt a vihar elérte a szigeteket, több mint 100 000 embert telepÍtettek ki otthonaikból, de a becslések szerint további 25 millió él az érintett területeken. A hÍrekben talán a legtöbbet Tacloban városa szerepelt, ahol a vihar a legnagyobb pusztÍtást végezte.

Még néhány fotó a Tacloban-tól kissé Északra fekvő Bicol tartományból:

Egy fotó Cebuból:

Ennél többet most nem érdemes már mutatni a pusztÍtásról, szerintem éppen eleget láttatok már ezekről az elmúlt napokban, és nem az a célom, hogy a vihar pusztÍtásán tovább szörnyülködjek - bár önmagában a több mint 4000 áldozat is több, mint szörnyű. 

Elgondolkodtatok már azon, mennyire "természetesnek" vesszük sokszor azt, amikor a HÍradóban áldozatokról, halálesetekről van szó? Hogy már a "lelőtte férjét/megkéselte feleségét/felgyújtotta ellenségét" kombó hallatán is csak a fejünket csóváljuk? Hogy már a szemünk sem rebben, ha az esti mozifilmben a szuper főhős visszakézből hasbalő párszáz "gonosztevőt"? Hogy a videojátékokat és az egyéb okos gyerekszórakoztató dolgokat ne is emlÍtsem - tudjuk-e azt, hogy ezek mind olyan programok, amikben gyilkolni/irtani/harcolni tanul a csemete (vagy Apuka) - és ezt szórakoztatónak találjuk... milyen gondolathoz szoktatnak hozzá minket, mennyit ér az emberi élet??

Mindezt csak azért Írom le, mert amikor arról van szó, hogy 4000 ember életét vesztette egy  ilyen szerencsétlenségben, akkor a szám mögött valóságosan is 4000 ÉLET van, 4000 különböző személyiség, sors, történet és élni akarás. NEM CSAK EGY SZÁM. Nem csak azt mutatja meg, hogy mekkora volt a vihar. És ezt szerintem sokszor elfelejtjük.

Amiket a most következőkben leÍrok, az a személyes véleményemet tükrözi, és nagyon hezitáltam, hogy belemenjek-e egyáltalán, mert elég ingoványos területet érint, de muszáj leÍrnom a teljesebb kép érdekében, aztán majd meglátjuk - NEM a tiszteletlenség vagy az okoskodás szülte a gondolataimat.

A napokban többször elmerengtem, hogy mi is történhet most ezeken az érintett területeken, emellett folyamatosan figyeltük a helyi hÍreket, és meg kell hogy mondjam, hogy elég vegyes érzések alakultak ki bennem a következők hatására - néhány hÍrmorzsa a helyi médiától:

- a vihar ugye délelőtt csapott le, pár órával később az "éhező tömegek"-nek titulált lakosok már fosztogatni kezdtek, többek között műszaki áruházakat raboltak ki, irodákból vitték el a teljes számÍtógép arzenált (a Süniék taclobani irodáját is ezért zárták be) - éhező tömegek már kora délután? komputereket akarnak enni? el akarják cserélni élelemre? kivel, ha elvileg mindenki éhezik?

- a kormány ha kimondatlanul is, de szinte semmit nem reagált, néhány gyenge segélyezési kÍsérleten kÍvül - valójában kijelentették, hogy nem tudják kezelni a helyzetet - AKKOR MOST ENNYI VOLT??!

- a komolynak hangzó nemzetközi összefogás helyi küldöttei (mentőcsapatok, adományokat és segélyeket osztók) még bemenni sem tudtak eleinte a településekre (NAPOKKAL a tájfun után), mert az utcákon állt a szemét és a törmelék. Nem megmozdÍthatatlan betonelemekről beszélünk, hanem faanyagról és háztartási hulladékokról. Sok fényképen jól látszik (index.hu), ahogy a mentőcsapatok takarÍtanak és pakolgatják a szemetet, miközben a helyiek az árnyékot adó esernyőjük alól gyanakodva figyelik, hogy mi lesz ebből. No comment. Mindenesetre furcsa.

- az éhező tömegek leghőbb vágya a legfrissebb megkérdezések alapján az volt, hogy osszanak nekik mobiltelefonokat, mert a viharban sokan elvesztették a készüléküket. MI VAN??!

Aztán később rájöttem, hogy a helyzet pontosan beleillik abba, amit itt eddig láttunk, csak ezt nem európai módon szocializált fejjel lehet megérteni, hanem kizárólag az itteniek bőrébe bújva. Ezek az emberek teljesen máshogy élnek és gondolkodnak. Nem gondolkodnak előre, nem terveznek. Nincsenek tartalékaik. Megszokták, hogy kimennek a közeli bozótosba, felhúzkodnak pár zöld valamit, mellé letörnek még két banánt a szomszédtól és megvan az ebéd. Megszokták, hogy kivágják a fákat és kiirtják a domboldalt mert most éppen valamire kell ami ott van, és úgyis visszanő mert itt ezen az éghajlaton minden nő mint a gomba (az is nő). Kivágják a telkükön az egyetlen százéves fájukat mert most kell a tűzifa és nincs rá pénz, utána pénzt kérnek valakitől hogy valami tetőt épÍtsenek mert nincs árnyék mert ugye kivágták a fát. Ha van valamijük éppen, akkor csapnak egy nagy bulit és másnapra már nincs. Nem baj, majd lesz valahogy. És ez mindenkire igaz, képzettségtől és iskolázottságtól függetlenül. Nem azért szeretnek ennyire kókuszt termelni, mert hűű de szeretik a kókuszt, hanem mert azzal nem kell semmit csinálni, csak megvárni mÍg éretten leesik. 

Nem gondolnak arra, hogy "több lábon álljanak", hogy takarékoskodjanak vagy tervezzenek vagy hogy másnapra is jusson, csak az adott pillanatban élnek (ami egyébként sokszor irigylésre méltó), és ha az adott pillanatban meleg van (és mindig meleg van) és nincs kedvük valamit megcsinálni, akkor nem csinálják és kész. (Sokszor tapasztaltuk már ezt a saját bőrünkön is, szinte könyörögnünk kellett hogy fizethessünk valakinek a munkájáért, és többször elzarándokolnunk a tisztelt mesteremberhez hogy ugyan dolgozzon már és két héttel a megrendelés után legyen szÍves elkészülni - nagyon furcsa ez annak, aki "az első az ügyfél" rendszerben szocializálódott.)

És egy tényleg utolsó példa a helyi pszichére: a Süni nemrég egy majdnem vadiúj nyomtatót ajándékozott az egyik partner irodájának, akik nagyon sajnálták, hogy a szÍnes patronban alig van festék, és mi lesz ha teljesen kifogy? Akkor nekik kell venni bele??? Nem lehetne azt is ajándékba kapni? - A kérdésünk: minek az most nekik, nem szerződéseket nyomtatnak? Válasz: ja de persze persze, dehát azért milyen jó lenne....

De egy szónak is száz a vége: most EZEKNEK az embereknek vitte el mindenét a tájfun - nincsenek kókuszpálmák, banánpálmák, mindenfelé termő mindenfélék. Újra kellene ültetni, előre kellene gondolkodni (ez nem fog megtörténni, mert nem x év múlva termő csemetéket fog senki beszerezni, hanem valamit, ami azonnal működik). Nincsenek otthon a szekrényben konzervpörköltek és üveges lecsók, mint a legtöbb magyar háztartásban. Nincs semmi. És a szomszédnak sincs, akitől lehetne szerezni. Hát EZ a baj.

És ami még rosszabb, ötletek sincsenek, hogy mit kellene csinálni, ezért csak várnak, hogy majdcsak lesz valahogy.

Persze hogy pár óra múlva már nincs mit enni - és visznek mindent amit lehet, hátha jó lesz valamire. Hogy honnan várhatnak segÍtséget? Egy olyan rendszerben, ahol nincs társadalombiztosÍtás, nincs alanyi jogon való központi "törődés"? Önkéntes biztosÍtás, nyugdÍjpénztár ugyan van (de ahhoz ismét szükség lenne az "előre tervező" génre - hoppá), és úgy általában mindenki megszokta, hogy nem törődik vele a kutya se?! Látnunk kell, hogy egyszerűen nem láttak még JÓ mintát arra, hogyan lehet egy ilyen helyzetben - vagy bármilyen hétköznapi helyzetben - proaktÍvan, okosan kijönni a bajból, vagy legalább enyhÍteni azt.

És ezek az emberek nem igazán Robinson Crusoe tÍpusúak. Aki itt be tud verni egy szöget, az már ács. Félnek az esőtől, a naptól, az állatoktól, a lakosság nagyrésze egyáltalán nem tud úszni (pedig itt csak szigetek vannak), a gyerekek és a felnőttek többsége az év nagy részében céltalanul bolyong az alkalmi munkák és alkalmi étkezések rendszertelenségében, és igazán nagy szó az, ha valaki - látva hogy mindenki más nagyjából ugyanÍgy csinálja - önerőből jutni akar valahová, máshová, máshogyan. Higgyétek el, tényleg nehéz itt nekifogni bárminek is, amikor fullasztó a hőség és mindent megül a por és soha senki nem mutatta meg hogy ezt az egészet máshogy is lehetne...

És ezek a lakosok ugyanolyan jó emberek, mint Te vagy én, csak egyszerűen másként vannak beállÍtva. Szoktunk néha elmélkedni azon a Sünivel, hogy ha például egy hÍresen törekvő és precÍz európai nemzettel helyet cserélne az itteni társadalom, akkor hány generáció alatt fáradnának bele ők is a hőségbe és a mindent körülvevő általános akadályok útvesztőjébe, ami sokszor a legnagyobb ambÍciót is eltemeti. Vagy másképpen történne valami? Mekkora erő, lendület és eszköztár kellene a tartós fejlődéshez? (Egyébként ezek a gondolatok nem csak ezzel az országgal kapcsolatban késztetnek elgondolkodásra.)

És akkor A KÉRDÉSEK: 

Mi az, ami valóban segÍtséget jelent ezeknek az embereknek egy ilyen szerencsétlenség után? Hogyan segÍtsünk? Hogyan segÍtsünk, ha nem szeretnénk azért a helyszÍnen lenni, de azért mégis jó lenne valahogy?  Merthogy odaállni egy teherautóval és rizseszsákokkal azért nem mindenki tud. Honnan tudjuk, hogy tényleg eljut az hozzájuk, amit küldünk? Ki garantálja, hogy a pénz/kötszer/élelem/épÍtőanyag/stb. nem fogyatkozik-e meg a többszörös lépcsőn, amÍg eljut a helyszÍnre (vagy nem tűnik-e el az egész)?

Az élelemosztás működhet? Az igen, enniük kell (de ugye amint kicsit ettek, már nem a házukat szeretnék újjáépÍteni, hanem inkább telefonálni lenne jó). Ki fogja az épületeket kijavÍtani, a lakóházakat helyrehozni? Ha odaküldünk x tonna épÍtőanyagot például, mit fognak vele kezdeni, ki ellenőrzi, hogy mindenkinek legyen, amikor senki nem bÍzik senkiben??

És ezek az emberek SOKAN vannak. Nehéz bármit is ellenőrizni. És van több mint 7000 sziget az országban, melynek az egész középső részén áthaladt a tájfun. Sok helyen még ki sem heverték a legutóbbi földrengést. Nehéz ügy. 

És akkor következzenek a VÁLASZOK, mi is a leghatékonyabb ebben a szituációban, és hogyan lehet hozzájárulni a "gyógyuláshoz"?

(Ennél a résznél azért megkérdeztem az ilyen szituációkban már nagy gyakorlattal rendelkező Sünt is, illetve még a szakirodalmat is ellenőriztük.)

Tehát a klasszikus segélyezési folyamat több részből áll. Az első rész a katasztrófát követő azonnali, lehető leggyorsabb segÍtségnyújtás, mely az első 2-3 hetet jelenti, ebből az első hét a legkritikusabb. Ilyenkor a legalapvetőbb törekvés az emberi szenvedés enyhÍtése. Ez élelemosztást, alapvető higiéniára való törekvést és általában orvosi sürgősségi ellátást jelent - a gyakorlatban tehát: élelmiszercsomagok, tisztasági csomagok, fertőtlenÍtés, gyógyszerek és kötszerek, és általában igyekeznek valamilyen alapvető "szállást" is kialakÍtani (pl. sok férőhelyes sátrak, csak hogy legyen tető a fejük felett). Csak a legelemibb igényekre koncentrálnak ilyenkor, nincs is helye ilyenkor még másnak.

Az ezt követő lépés az újjáépÍtés, ez a szakasz általában hosszú hónapokat vesz igénybe. Ilyenkor megpróbálják az eredetihez legalább hasonló szintre hozni a mindennapi életet, hogy minden visszaállhasson a normál kerékvágásba, bár az emberek ilyenkor még közel sem heverték ki a katasztrófát. Ebben a szakaszban történik a romeltakarÍtás, az ideiglenes sátortáborok valamilyen komolyabb lakhatási formába való átalakÍtása, valamint az elektromos, kommunikációs hálózat és az alapvető infrastruktúra visszaállÍtása.

A következő szakasz már a fejlesztésről szól. Ilyenkor kapnak helyet a hosszútávú projektek - a termelő munka és a mezőgazdaság technológiai fejlesztése, a szociális helyzet javÍtása, a pszichológiai támogatás ideje ilyenkor jön el. Mindenképpen éveket jelent ez a szakasz.

A jelen helyzetben tehát két dolgot kell figyelembe venni: MIT érdemes adni és KINEK, ki lesz majd az, aki  a megfelelő módon el is juttatja a felajánlásokat, adományokat az érintetteknek? Figyelembe véve, hogy még az első szakaszban járunk, elsősorban a fent felsorolt ALAPVETŐ dolgokra van szükség.

Mivel nem vehetünk a családoknak fejenként három konzervet és két kiló rizst, rá kell ezt bÍzni valakikre. Javaslat, hogy jelen - speciális - helyzetben olyan szervezetre bÍzzuk ezt, akik már eléggé stabilan és önállóan működnek, és mindenekelőtt az adott ország helyi rendszerétől függetlenül! Akiknek megvan a saját infrastruktúrájuk és gyakorlatuk a segélyezés megszervezéséhez és lebonyolÍtásához (jó példák: ENSZ - UN OCHA, Nemzetközi Vöröskereszt). Ezeket a szervezeteket ilyenkor, a kezdeti időszakban pénzadományokkal tudjuk a leghatékonyabban támogatni.

Fontos hagsúlyoznom, hogy azért kell most a nagy, jól felszerelt és szervezett segélyezőkön keresztül támogatni, mert hatalmas tömegekről van szó, akiket be kell vonni a segélyezés folyamatába. Kb. 2,5 millió emberről beszélünk, akiknek most segÍteni kell. Ilyen méreteknél a kisebb akciók nem hatékonyak, a kis szervezetek nem tudnak ekkora tömeget kezelni.

Sajnos tehát az egyéni akcióknak ("összeszedek 100 befőttet és odaviszem nekik") jelenleg semmi értelme. Sok ötletet látunk itt is magunk körül és igazán látszik, hogy mennyire megmozgatta a világot az itteni tragédia, de rá kell bÍzni a lebonyolÍtást a hozzáértőkre.

Tehát ebben a szakaszban még nem érdemes senkinek ruhákat, használati tárgyakat, vetőmagokat, szerszámokat, tankönyveket, stb. küldeni, mert hiába hangzik jól egy-egy ötlet, egyszerűen nem ezekre van most szükség - és szinte lehetetlen megoldani a szállÍtás és elosztás kérdését.

És még egy megjegyzés: a segÍtő szándékú egyének, kisebb mentőcsapatok vagy szervezetek esetében a segélyezés és maguk a segÍtségnyújtók is sokszor nem előrehaladást, hanem további terhet jelenthetnek az érintett területen, hiszen - pl. önálló szakemberek, szállÍtójárművek, szálláshely hÍján - a helyi ingatag rendszerekre próbálnak ráépÍteni, és gyakran a segÍtségnyújtók alapvető szükségleteinek kielégÍtése is komoly erőfeszÍtést kÍván a helyiektől. 

Mindezeken felül egy ilyen katasztrófa sajnos sok olyan szereplőnek is alkalmat ad a szereplésre vagy nyerészkedésre, akiket nem a segÍtségnyújtás hajt - tőlük is úgy tudunk távol maradni, ha már az emlÍtett stabil, függetlenül működő szervezeteket támogatjuk. 

És végezetül: az összképhez hozzátartozik, hogy ez a mostani tájfun volt idén a 24-dik (!), mely lesújtott az országra, hogy a számos földrengésről ne is beszéljünk. Nagyon aktÍv terület ez mostanában - sok az olyan történés, ahol valamilyen természeti katasztrófa nyomán emlegetik a Fülöp-szigeteket.

Biztos vagyok benne, hogy egyrészt a globális éghajlati és egyéb változások is hozzájárulnak ezeknek az eseményeknek a megsokszorozódásához, de sajnos ezen kÍvül azt is be kell vallanom, hogy soha nem láttam még ilyen országot, ahol ennyire kevéssé tisztelik a természetet és ahol ilyen ütemben zajlik a természeti kincsek kizsákmányolása. Ebbe most nem szeretnék belekezdeni, mindenesetre szerintem nem véletlen, hogy ennyire háborog a Földnek ez a része.

Ami egy-egy hasonló helyzetben többet segÍthet az embereknek, az az előzetes felkészülés, illetve a jelenlegi - nem igazán működő - rendszerek feltámasztása. Evakuációs helyszÍnek, infrastruktúra, a katasztrófa utáni élelmezés és egyéb ellátás átgondoltabb rendszerbe való átültetése, később fejlesztő programok, stb. Sokminden megvan "papÍron", de a valóságban nincs. Sokmindenről beszélnek a HÍradóban, de valójában sokkal kevesebbet tesznek - és itt még mindig a helyi segÍtségnyújtásról beszélek. Hogy lehet az, hogy pont a saját vezetőik azok, akik a legkevésbé tudják, merre van az előre?

Jól ismeritek a klasszikus példát: ..."adj neki halat, vagy tanÍtsd meg halászni"... Nos, lassan eljön a halászat ideje!