Érkezés General Santosba

Már az utazás is gyönyörű volt: láttam a szigetek egy részét, sütött a nap, és a felhők... leírhatatlan volt. Amikor közeledtünk és megláttam az öblöt, a várost és a hegyeket, rendesen összeszorult a szívem... úgy éreztem, hogy az öröm, a várakozás, az izgalom és a félelem egyetlen összevegyített folyadékként tölti ki a testemet, és én csak lebegek bele ebbe az új életbe, ami teljesen ismeretlen, de mégis mintha már megtörtént volna.

A Süni is nagyon izgult, és bár ő már eltöltött itt egy hetet amikor a házunkat kereste, most láttam, minden mozdulatomat figyeli, hogy mit szólok a látottakhoz... :-)

A repülőtér kiterjedését tekintve hatalmasnak mondható, végeláthatatlan kifutópályával, annak ellenére, hogy a forgalom elég csekély. A Süni szerint katonai célokra építettek ekkorát. Soha nem utaztam még úgy, hogy megérkezés után hagyják, hogy csak úgy simán besétáljak a terminálba, át a betonon, amerre csak a kedvem tartja, úgyhogy ez nagyon tetszett.

Hát így lehet ide megérkezni :-)

Mosolygó arcok fogadtak minket, esernyőket osztogattak hogy amíg besétálunk, ne égessen a nap, és már itt izgatottan kérdezősködtek (a személyzet), hogy kik vagyunk és honnan jöttünk és mit fogunk itt csinálni és húúúú meg háááá meg hogy kutyánk is van és hogy tényleg ilyen messziről jöttünk?!! :-)

Kiszállás után azt éreztem, hogy Úristen, megjöttünk, és milyen ciki lesz hogy mindjárt elsírom magam a nem is tudom mitől, és hogy ez egy SZIGET amit körbevesz a VÍZ amit imádok, és hogy most pár hónapig biztosan nem repülünk innen sehová, hogy jaj de jó itt vagyunk, jaj hol a Süni, csak fogja meg a kezemet mert csak bolyongok itt a betonon és azt sem tudom hová legyek örömömben :-)

Megérintettük a talajt, hogy biztosan tudjuk hogy itt vagyunk, és rögtön elkezdtük keresni a Makit, akit elég sokára pakoltak csak ki, de szerencsére ezt a röpke két órát már rutinosan bírta és nem volt nagyon megsértődve amikor átvettük.

A hatalmas reptéri területhez 2 szobányi terminál tartozik, az egyik az érkező, a másik az induló utasoknak, úgyhogy nem bonyolították túl a dolgot, így kb 10 perc múlva már a taxiban voltunk, na és ekkor kezdődtek csak az igazi benyomások.

General Santos városa fentről, érkezési irányból a hegyek felől

General Santos elhelyezkedése Mindanao sziget déli részén, a Sarangani-öbölben 

Meg kell hogy mondjam, hogy azelőtt csak a harmadik világról szóló filmekben meg UNICEF brosúrákban figyelhettem meg ilyet, mint ez a város amin haladtunk keresztül, mert ennyi embert, zajt, mindenféle járművet és mindenféle állatot egyetlen masszában örvényleni még soha életemben nem láttam! Hát elsőre nem az a bájos kisvárosi hangulat, az biztos! :-)

Férfiak, nők, gyerekek, tyúkok és kecskék az úton, ütött-kopott triciklik és motorok kontra üzletemberek hatalmas csillogó terepjárókban, hatalmas villaépületek mellettük nádkunyhók, és mindez szinte izzik a melegben, ennek a gyönyörű és hatalmas kékségnek a partján.

Elsőre sokkoló volt. Annyira más, annyira hirtelen és annyira szabad, de olyan összetett és ellentmondásos... ekkor jöttem rá, hogy mennyire kontrollált és jól szabott környezetből jövök.

Csak kapkodtam a fejem, a Süni is mutogatott mindent és próbáltam figyelni hogy mi hol van, közben meg csak jelen lenni és beszívni a várost, és csak haladtunk közben befelé, közeledve a házunkhoz.

Minden zavarodottságom ellenére nagyon boldog voltam, és - bár még nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg a paradicsom-e - azt biztosan éreztem, hogy soha ennyi lehetőség, kaland, új megismerés és természetközeliség nem várt még ránk, mint akkor.

Ajánlom figyelmetekbe a város hivatalos honlapján (http://www.gensantos.gov.ph/) található videót, ami így utólag nézve kicsit idilli, de viszonylag részletes képet fest a városról.

General Santost (Gensan-nak rövidítik a helyiek) kb. 540 ezren lakják, és a SOCCSARGEN-nek nevezett kereskedelmi terület, egyben a XII. régió (Mindanao déli része) központja. A legfőbb tevékenység itt a halászat, nagyon komoly infrastruktúra épült erre, a legfontosabb pedig ebből a szempontból a tonhal halászata - a várost "Tuna Capital"-nak is nevezik, azaz a tonhalak fővárosának.

A város 26 kerületre, ún. "barangay"-ra oszlik, mi a "Bula" nevezetűben lakunk, ami egy nagyon jól fejlődő, biztonságos rész, közel a tengerparthoz, a bevásárlóközpontokhoz és a fontosabb létesítményekhez (kórház, iskola, éttermek, stb.). Azt csak érzékeltetném, hogy a Coca-Cola helyi telepe itt van tőlünk 2 utcányira, biztos nem tudtam elszakadni:-)

Gensan-ban minden szükséges infrastruktúra megtalálható, villany, víz, csatorna, stb., illetve van 2 egyetem, 3 komoly bevásárlóközpont (=pláza:-) ), a negyedik augusztusban nyílik és az egész sziget legnagyobbja lesz, illetve bankok, éttermek, és minden ami kell. Vannak kulturált taxik is, de az emberek főként triciklikkel közlekednek, és itt már sokkal kevesebb a jeepney.
Egy utazás ára triciklivel kb 20 peso (= 100 HUF). Nagyon sok a motoros, mert az egyik legolcsóbb közlekedési mód, és nem ritka, hogy az egész család fent ül a motoron, de legalább hárman biztosan vannak :-)

Színes tricikli-áradatban ülünk Gensanban

A motorosokról nincs még jó fényképem mert suhannak rendesen, de majd mutatok később. 
Egyébként a város földrajzilag nagyon szerencsés környezetben helyezkedik el, egyrészt az öböl miatt, másrészt a hegyek miatt amik körbeveszik, így is védelmezve a területet a különböző időjárási szélsőségektől.
Maga Mindanao sziget déli része, tehát General Santos is már kívül esik az ún. tájfun-övezetből, ezért ilyen csapásokra itt nem kell számítani szerencsére. Az időjárás - mondanom sem kell - olyan amilyenre egész életemben vágytam, szikrázóan süt a nap, hihetetlen kék az ég, és néha kellemes záporok frissítik fel a növényeket és a levegőt. 

Gensan átlaghőmérséklete éves szinten, és a csapadék eloszlása 

Az esős évszak májustól szeptemberig/októberig tart, az "igazi" nyár pedig ekkor kezdődik és április végéig tart. Nem tudom milyen lesz a "nyár", mert most is az van és szuper az idő, és bizony nagyon jólesik hogy egy-két naponta jön egy kis eső esténként.


Na de még ezekről majd írok, meg a városról is, a következőkben szeretném elmesélni és megmutatni, hogy milyen az otthonunk, tehát A HÁZ, merthogy ezek után oda is megérkeztünk:-)

Manila

A Budapest-Amszterdam-Manila útvonalon repültem, ami kicsit kerülőnek tűnhet és tényleg az is, de a Makival így volt a legjobb, mivel Amszterdamban a KLM-nek van egy Pet Hotel nevű szolgáltatása, ami azt jelenti, hogy amíg az átszállásnál várni kell, ők ellátják a szintén várakozó állatkákat. Tehát megitatták és megsétáltatták a mi kis szőrös gyerekünket is, ami az azután következő 15 órás út előtt elég jól is jöhetett neki. Tehát azért repültem ezen az útvonalon, mert így kellett neki a legkevesebbet egyszerre ketrecben lenni.

Majd még írok az egyéb útvonalakról is, meg az árakról is, hogy segítsek hogyan lehet a legegyszerűbben idetalálni.

A Sünivel tehát Manilában találkoztunk, VÉÉÉÉGRE!!! Annyira hosszú volt az idő nélküle!! Ő ugye május 31-én indult el otthonról, én pedig június 26-án kedden érkeztem meg Manilába. Hát ilyet soha többé nem szeretnék csinálni, mert csakis együtt jó:-)

Egyébként nem volt rossz az út, sokkal hosszabbra és kényelmetlenebbre számítottam, de nagyon rendben volt minden. Amszterdamban ellenőriztettem a Maki hogylétét, és továbbinduláskor is visszaigazoltattam, hogy minden rendben, és állandóan a személyzetet zaklattam a kérdezősködésemmel, de végig az az érzésem volt, hogy profikkal van dolgom (KLM). Filmeket néztem, olvastam és aludni is sikerült egy kicsit, úgyhogy viszonylag jó állapotban érkeztem meg a Fülöp-szigetekre (hihetetlen de itt voltam!!).

A Fülöp-szigetek zászlaja

És képzeljétek, alig tettem ki a lábamat a repülőből, ott várt rám a Süni, de nem ám a várakozók között, hanem már bent a „csőben”, gyönyörűen és mosolyogva és húúú én alig hittem el de tényleg ott volt és annyira boldog voltam!!! :-) Mint kiderült bevetette a diplomataigazolványát és a rábeszélőkéjét, és nem könnyen de beengedték, úgyhogy majdnem hogy ő nyitotta ki a repülő ajtaját. :-)

Hamar megkaptuk a Makeszt is szerencsére, és - a csodaférjem előzetes közbenjárásának hála - szinte csak integetni kellett a reptéri állategészségügyi csapatnak, alig néztek rá a papírjainkra (pedig mennyit foglalatoskodtam velük!).

És amint kiléptünk a terminálból, na akkor hirtelen nekem jött valami iszonyú fülledt forróság, és hirtelen azt sem tudtam hogy hol kellene levegőt venni és hogyan, és hogy úristen mennyire meleg van (este 17.50-kor)… és hogy ez most már mindig így lesz?

Manila első pillantásra: Ninoy Aquino nemzetközi repülőtér

Szegény kis Maki is kimászott a boxából, már alig várta (mi is), és rögtön le is dobta magát az első tenyérnyi fűre, de pár nyújtózkodás és egy kis idő után azért ha csendesen is, de összeszedte magát.

Egy nagyon szép hotelben szálltunk meg a városközpontban, szinte az egyetlen parkkal szemben ahová kutyát lehet vinni (kevés a zöldterület egyébként is), úgyhogy a futtatós hely meg volt oldva szerencsére:-)

A középső barnás épület volt a szállodánk, és itt szaladgált a Maki

Szintén részlet a parkból (Ayala Triangle Gardens)

Ez tehát kedd este volt, és mi péntek reggelre terveztük hogy továbbutazunk General Santos-ba, úgyhogy volt pár napunk intézkedni meg sétálni a városban.

Manila rettenetesen zsúfolt (annyian élnek itt, mint egész Magyarországon). Ahogy mondtam, mi a városközpontban szálltunk meg, amit Makati-nak hívnak, és a tulajdonképpeni üzleti központot jelenti. 

Hatalmas kiterjedésű a város, 10 millió lakossal

Nagyon rendben van ez a környék, minden van itt; bevásárlóközpontok (a hazainál kb. 10-szer akkorák, az utak felett átívelő csöveken mennek át az emberek egyik blokkból a másikba), felhőkarcolók, éttermek, irodák, minden – a zöldterületek viszont ahogy mondtam, elenyészőek, szinte az utolsó tenyérnyi hely is le van betonozva.

Látkép a városközpontról

A forgalom egyszerűen szörnyű, Budapest ehhez képest semmi – hát Manilában aztán lehetne panaszkodni. Órákba telik amíg eljut az ember bárhová, úgyhogy tényleg érdemes meggondolni, hogy hátha gyalog a legjobb. A személyautókon kívül sok az ún. „jeepney” – ez egy nyitott kisbusz, amire 10-15 ember fér fel. Általában rengeteg színben pompázik és nincs két egyforma, de az oldalára mindig fel van festve hogy milyen útvonalon közlekedik, és elég olcsón lehet utazni. Láttam néhány „triciklit” is, ami egy motorra rászerelt fémdoboz, melynek segítségével a motoros 3-4-5 főt tud szállítani (vannak azért extrém esetek is!!)

Így néz ki egy jeepney a városban, szerintem minden szín megtalálható rajta

Ugyanez vidéken :-)

Ez pedig a tricikli, azok közül is egy jobban felszerelt darab

Általános jellegű észrevétel, hogy a közlekedési táblák csupán tájékoztató jelleggel vannak kint, mert mindenki arra megy amerre dolga van. Igen tökösnek kell lenni, ha itt valaki vezetni szeretne.

Az emberek nagyon tiszták és csinosak (átlagmagasság 150 cm :-) ), senkit nem láttam, sem férfit sem pedig nőt, aki ne lett volna kifogástalanul felöltözve. Az utcákon szinte mindig sok a járókelő, de leginkább délben van tömeg, amikor is mindenki kitódul az épületekből és megy ebédelni! Itt pontosan 12.00-kor ebédelnek, és akármi történik, ez biztosan így van, ha törik, ha szakad. Ha ezért esetleg félbe kell hagyni valamit, az sem baj :-)

Mi sokat sétáltunk, nézelődtünk, de bent maradtunk a belvárosban, nem volt idő nagy városnézésekre (lesz még rá alkalom a későbbiekben). Találkoztunk Lucáékkal is egy ebéd erejéig, akik szintén kutyával jöttek és most itt élnek Manilában, és sokat segítettek az utazásunk előkészületekor (köszönjük mégegyszer!).

Bent voltunk a Süniék helyi irodájában is, találkoztam a kollégákkal, kicsit láttam a napi munkamenet egy-egy részletét, és az az érzésem támadt, hogy itt senki nem arra játszik, hogy megszakadjon a munkában. Teljesen más a tempó, és nem tudnám azt mondani, hogy bármi jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más, és az emberek is mások. De az biztos, hogy a dolgok ugyanúgy (na jó nem ugyanúgy) haladnak, az ügyek intéződnek, a város működik, de senkit nem láttam ezeken a dolgokon görcsölni vagy idegeskedni.

Később azért a munkához való hozzáállás több aspektusával is volt módom megismerkedni, erről még fogok mesélni részletesen :-)

A lényeg, hogy ez volt az első találkozásom a helyi viszonyokkal, és akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire más lesz ez „vidéken”! Éreztem, hogy akárhogy is, de Gensan-ban biztosan közelebb leszünk a természethez, a vízhez, az emberekhez, és ez így is lett.

Pénteken kora reggel indultunk tovább, mert minden reggel 7.00-kor megy le gép Gensan-ba, úgyhogy újra összepakoltunk, a Makesz ismét beszállt az utazóházikójába, és 5.00 után már a reptéren voltunk.

3 helyi légitársaság van, közülük a legnagyobb a Philippine Airlines

Nem tudom leírni, mennyire vártam, hogy meglássam a várost, és hogy meglássam a házunkat (nagyon nagy munkájába telt a Sünnek, hogy megtalálja)! Tudtam, hogy most már tényleg, valóságosan is itt vagyunk, hogy a dolgok haladnak, és hogy most oda megyünk, ahol évekig élni fogunk… olyan volt, mintha valami filmben lennénk…

Mit érdemes tudni a Fülöp-szigetekről?

Először is azt, hogy a világ egyik leggyönyörűbb természeti környezete. Délkelet-Ázsia keleti peremén található. Maga az ország 7107 szigetből áll (apálykor 7111), ebből kb. 800 lakott. Államformája elnöki köztársaság, és kb. 90 milló lakosa van, közülük 10 millió él a fővárosban, Manilában (ami a legnagyobb szigeten, Luzon-on helyezkedik el).

A népesség kb. 90%-a katolikus vallású, emellett vannak mohamedán közösségek és törzsi területek is.

                        

Szerencsére a hivatalos nyelv volt az angol, ami azt jelenti, hogy nemcsak hogy minden hivatalos ügyet lehet angolul intézni, de a gyakorlatban is valóban beszélik az angolt, ki jobban, ki gyengébben, de lényegében mindenhol el lehet vele boldogulni. Ez nagyon nagy dolog, és sokat segít hogy ne érezze magát annyira elveszettnek az ember. Emellett a filippínó anyanyelv 16 nyelvjárását beszélik, mindenki a maga lakhelyének megfelelőt (a két fő nyelvjárás a tagalog és a cebuano). Mivel az ország spanyol gyarmat volt, a spanyol is elterjedt (mindenkinek olyan neve van, mintha most lépett volna ki egy szappanoperából), szóval az országot nekünk találták ki:-)) - mondjuk 10 éve nem szólaltam meg spanyolul, de ki tudja mi lesz itt? :-)

Az ország jelentős részét trópusi esőerdők teszik ki, ez különösen igaz Mindanao szigetére, ahol jelenleg élünk. Itt a legintenzívebb a zöldség- és gyümölcstermesztés, valójában ez az összes többi sziget éléskamrája.

Mi General Santos-ban élünk, amit a helyiek Gensan-nak hívnak (mindent, de tényleg mindent rövidítenek!), és a sziget déli felén található, a Sarangani-öbölben. Gensan kb. 2 órás repülőútra van Manilától (1041 km) Ide teszek egy térképet, ahol látszik rendesen hogy hol vagyunk:

                             

Az ország egyébként a világ egyik legszuperebb búvárparadicsoma, és nagyon sok a szárazföldi természeti látnivaló is, remélem hogy minél többről tudok majd személyes tapasztalatok alapján mesélni! :-)

Természetesen már most ezer tervünk van, hogy hová szeretnénk menni és miket szeretnénk megnézni, például tavak és vízesések itt Mindanao-n, Gumasa Beach, Mount Apo (az ország legmagasabb pontja, 2954 m), vagy egy kicsitt meszebb Cebu, Bohol Csokoládé-hegyei, Boracay, együtt úszás a planktonevő óriáscápákkal Donsol-ban, a világ leghosszabb föld alatti folyórendszere Palawan szigetén, rizsteraszok Luzon-on, Camiguin vulkanikus szigete, és még rengeteg gyönyörűnek ígérkező kaland van, ami vár ránk...:-)

Luzon rizsteraszai

Tipikus hajóforma a szigeteken (a környezet sem utolsó)

"Csokoládé-hegyek" Bohol szigetén

Egyébként minden csoda ellenére az országot még nem nagyon fedezték fel a turisták, egyedül a szigetcsoport középső része (Cebu, Boracay és környékük) az igazán kiépült turistaparadicsom.

Mindemellett, hogy az ország csodálatosnak ígérkezik, azért azt hozzá kell tenni, hogy sajnos nagyon nagy a szegénység. Pont ma mondta a Süni egyik kollégája, hogy azt szokás mondani, hogy "gazdag ország - szegény nép", mert a népesség nagyobb részének életszínvonala szinte kritikusan alacsony.

Fogok még erről írni, hogy hogyan is élnek itt a helyiek, mert nagyon érdekes, de sok dolog egyben sokkoló is lehet az európai ember számára.

A lényeg, hogy azt érzem, egyszerűen jó helyen vagyunk, hogy nem véletlen hogy itt vagyunk, és találunk bőven olyan feladatot, amit megtehetünk azért, hogy még boldogabban és szabadabban éljünk, és eközben a környezetünket is örömtelibbé tegyük. 

Igen, ez elég homályosan hangzik, és még számomra is az, de tudom hogy megtaláljuk itt a számításainkat. 

Emlékeztek, hányszor kívántam, hogy olyan helyen éljünk, ahol soha nem kell fázni többé? HÁT ITT SOHA NEM FOGUNK. Annyira meleg van, pedig most esős évszak van, és olyan magas a páratartalom, hogy ehhez tényleg hozzá kell szokni. Egyébként hozzá lehet, már most könnyebben viseljük, mint néhány héttel ezelőtt a kezdeteknél.

Itt június és október között van az esős évszak, ami annyit jelent, hogy délutánonként vagy esténként esik pár órát az eső, és higgyétek el hogy ez így nagyon jól van, nem is tudom mi lesz majd "nyáron" ha ezek az esők nem lesznek. 

Napközben szinte mindig 30 fok fölött van a hőmérséklet, és éjszakánként sincs kevesebb 24-25 foknál.

Itt reggel 6-tól este 6-ig van világos, és ez mindig így van, tehát reggel korán indul az élet, és akkor még hűvösebb is van szerencsére:-)

Az időeltolódás Magyarországhoz képest +6 óra most, tehát amikor mi reggel 6-kor kezdjük a napot, akkor nálatok otthon még éppen befejezitek az előző napot mert éjfél van. Na ezt egyszerűbben is leírhattam volna, de mindegy, remélem csak én vagyok az aki ezt általában nehezen szokta megérteni ("hogy most hozzáadjuk, vagy kivonjuk, vagy mi??") :-)

Kezdetben az országról ennyi, csak hogy lássátok hol is vagyunk pontosan!:-) Itt most mindjárt este 7 óra van, ami otthon - főleg nyáron - szinte a pihenés kezdete a munka után, most viszont mindjárt leragad a szemem...

Készülődés a Kalandra

Hihetetlen volt sokáig, de igen, ez az egész velünk fog történni... Miután olyan sokszor beszélgettünk és álmodoztunk róla, hogy egy gyönyörű helyen szeretnénk élni, ahol persze mindenképpen van tenger (!!) és soha nem kell fázni, és minden nap közelebb vagyunk a természethez... ez egyszer csak elkezdett valóra válni, és tudtam, amit most is tudok, hogy ez csak a kezdet:-)

Nem tudom leírni, mit éreztünk, amikor a Süni megkapta ezt a munkát, ami csupa izgalmat jelentett: utazást, rengeteg lehetőséget, egy álom megvalósulását, kölcsönös támogatást, helytállást egy másik kultúrában, újdonságot; amikről tudtuk, hogy csakis Együtt szeretnénk megélni. Annyira ügyesen és céltudatosan és kiegyensúlyozottan állt helyt Németországban, hogy a mai napig csodálom ezért.

És beindult minden: szervezés és felkészülés, ügyes-bajos dolgaink intézése, stb. Kiadtuk az Otthonunkat jelentő lakást, és ahogy pakoltuk ki a dolgainkat és gondoltunk egyre többet az Új otthonra, úgy folyt át az energiánk egy másik helyre, bár még elég bizonytalanul. Felmondtam a munkámat, ami eddigi életem eddigi legjobbja volt, és én is meglepődtem, hogy milyen gyorsan mentek a dolgok.  Így utólag elég egyszerűnek tűnik az egész, hiszen már mögöttünk van, de amikor nap mint nap meg kellett szervezni mindent, azt is amire még nem gondoltunk, akkor azt hiszem, elég könnyű volt elveszni a részletek apró materiális buktatóiban, és szinte észre sem vettük, hogyan jutottunk oda, hogy a Süni elindult május 31-én, felszerelkezve a hatalmas hátizsákjával és a világot bejárt bőröndjével, mi pedig a Makival maradtunk a félig kiürített lakásban, az államvizsgára készülve.

Nem tudtuk, hogy hol fogunk lakni, vagy hogy pontosan mi fog várni ránk "a másik oldalon".

Sokáig nem fogtam fel hogy akkor most mi is van tulajdonképpen, persze az agyammal tudtam, de hosszú ideig egyszerűen nem tudtam belülről érezni, érzékelni, hogy nemsokára mi is indulunk.

De az utolsó 10 nap a Csibuéknál, együtt, az valami szenzációs volt!:-) Annyira köszönöm, és úgy örülök, hogy ezt így szerveztük!! Hálás vagyok Nektek és az Életünknek, mert az utolsó napokban - úgy érzem - sikerült magamra találnom, egyensúlyba kerülnöm (amellett hogy egyre jobban izgultam persze), tudatosítani és át is érezni, hogy a már gyerekkoromban megálmodott dolgok bizony itt vannak előttünk, csak arra várnak hogy nyúljak értük, és hogy igen, ezt akartuk, és most tessék, ennél csodálatosabb szinte nem is lehetne, és ennek örülni lehet és örülni kell, és egyszerűen nincs min aggódni!!:-) Belevágunk, a Süni már előttünk van és vár ránk, és annyira hiányzik!!

Részletekbe nem bocsátkoznék, a lényeg, hogy hogy 2012.június 25-én hétfőn, egy sikeres államvizsga után kint voltunk Atival a Liszt Ferenc reptéren, bőröndöstül, kutyaboxostul, felszerelve mindennel: útlevelek, papírok és engedélyek (Makinak), és persze egy jó adag várakozással, hogy akkor most mi lesz:-)

És annyira csodálatos volt, hogy ott voltak Anyáék, nem kevésbé becsinálva mint én, jaj nagyon hiányoztok ám, és Ati, és Csibu mindvégig velem volt (imádunk!!), és eljött Ági, Zsófi és Karesz, és a kutyák, és erről nem is tudtam mert meglepetés volt és annyira örültem neki!!! :-)

Indulás előtt 1.

Szóval csak annyit tudok mondani erről, hogy köszönöm a támogatásotokat és a biztatást és hogy eljöttetek, mert nagyon-nagyon jó érzés volt hogy ott vagytok és szerettek minket és hogy nem egyedül kell hallgatnom ahogy kiugrik a szívem a repülőtéren, hanem hogy Ti is ott vagytok velünk, KÖSZÖNÖM!!

És köszönjük a képeket!!:-)

Indulás előtt 2.

Szegény Makesz már jó ideje érezte, hogy valami nagy dolog készülődik, mi is állandóan izgatottan pakolásztunk, ő kapott egy kutyaszállító ketrecet (ami sokak szerint kutya Hilton, mert egyszerűen HATALMAS), és különben is hová lett az ő Apukája, aki mindig vele van, szóval mi is ez az egész felhajtás?!

Azért az utolsó napok a falkájában (mert a Maja a "világ legklasszabb kutyája" és mindig vele akar lenni és olyan akar lenni mint Ő), és hogy a reptéren még el tudott búcsúzni a kutyabarátaitól, kicsit helyretették a lelkét, de azért tisztán látszott rajta az aggódás...

A tekintete mindent elárul

De azért a lányok előtt mégsem lehet szégyenben maradni, úgyhogy végül nagyon felnőttesen állt a dolgok elébe! Nagyon büszke voltam rá!!:-)

Többen kérdezték a reptéren, hogy valami kutyakiállításra utaznak-e a kutyák...

Hamar elment az idő, és nehéz volt búcsúzkodni, úgyhogy a papírok elintézése és a túlsúly (30 kg lett a bőrönd, plusz a Maki) kifizetése után átadtam a szemem fénye kutyát a reptéri embereknek, akik tényleg nagyon kedvesek voltak, én pedig megölelgettem mindenkit, és elindultam...

És ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy lezárult mögöttem valami, és nyílni kezd valami új, ami viszont annyira homályos, hogy pont csak a következő lépést lehet csak látni... Tudtam, hogy igen, ez valami nagyon új, és jaj miért nincs itt a Süni, mert vele olyan könnyű együtt, és arra gondoltam, hogy soha nem volt még olyan repülőjegyem, ami csak egy irányba szól... :-)

Miről is fog szólni ez a blog?

Először is azzal kezdem, hogy ez életem első olyan írásos kísérlete, melyet közzé is teszek, és mindennemű visszajelzést szívesen fogadok, úgyhogy bármikor kérdezhettek, hozzászólhattok az itt elhangzó írásokhoz, történetekhez:-)

Mint tudjátok, életünk egyik nagy kalandjába vágtunk bele a közelmúltban; ez egy utazás, egy költözés, avagy egy új otthon megteremtése a világ egy másik csücskében, a Fülöp-szigeteken. Mivel szeretném, hogy Ti, a hozzánk legközelebb állók értesüljetek hogylétünk felől :-) és nem utolsósorban kedvet csináljak nektek ahhoz, hogy meglátogassatok minket :-) úgy döntöttem, hogy igyekszem a minket ért élményeket, eseményeket kicsit összefoglalni, és a technika csodáinak segítségével rendszeresen megosztani Veletek!

A főszereplők Mi leszünk, tehát a csodálatos és gyönyörű férjem (=Süni=Gábor=Kutyus), a világ egyik legszuperebb kutyája, a Maki (=Roró=Rob=Makesz=Sünkutya) és én. :-)

Tehát remélem, érdeklődve olvassátok majd a kalandjainkat, és sikerül majd átadnom valamit abból, amit itt, az új életünk megteremtése közben megélünk, megtapasztalunk - és megmutatni ezt a sokmindenben különböző, és mégis sokmindenben hasonlító világot! Jó szórakozást! :-)